Még egyfejezet!

Fülöp felkapaszkodott mellé a ládára. Két kapibarának szűk volt a hely: Borka az ablakkeretbe kapaszkodott, Fülöp pedig Borkába. Egy darabig csak egy mézbarna fület látott.

– Ha odébb mennél, én is örülnék neki.

Borka félrehúzta a fejét.

Lent, Kanyargó házai között a folyó csillogott. A hídon éppen egy szekér döcögött át, mögötte három nyúl haladt, mindhárman egy-egy akkora kosarat cipeltek, hogy csak a fülük látszott ki fölötte. A túlparti út befordult a nádasba. Azon túl állt a fűzfa.

– Az egy csónak – mondta Fülöp.

Borka türelmetlenül bólintott.

– De mit keres ott?

– Nem tudom. Menjünk, nézzük meg! – felelte Fülöp.

Fülöp tovább bámulta. Az orránál egy csomó fűzfaág lógott a csónak fölé, hátul azonban kilátszott az ülésdeszka. Ha oda beülne valaki, a folyót is látná, és az útról senki sem venné észre.

– Abban elférnénk ketten – mondta halkan.

Borka megfogta a karját. Pontosan erre gondolt ő is.

Egész délelőtt kuckónak való sátrat kerestek. A lépcső alatt, ahová beköltöztek, tegnap óta megint seprűk álltak. Reggel Fülöp egy felmosóvödröt is talált a párnája helyén. Ki akarta tenni, de a vödör tele volt vízzel, és meg sem tudta mozdítani.

A fán viszont nem söpört senki. Ott lehetne egy ablakuk, amelyen csak ők néznek ki, és egy ajtajuk, amelyre nem akasztanak fel mosogatórongyot. Borka már maga előtt látta, ahogy félrehajtja a lombot, és kinéz a vízre.

– Kötelet kell vinnünk – mondta. – Meg egy takarót.

– És előbb megnézni, van-e gazdája.

Erre Borka nem gondolt. Összehúzott szemmel vizsgálta a fát. Semmi sem mozdult rajta a leveleken kívül.